TÖBB MINT 4 KERÉK

Ismét a közlekedést ekézzük, de nekünk mozgássérülteknek ez visszatérő téma, rémálom. Most, hogy már mindenkivel jól kibeszéltük magunkat a karácsonyi strapa után, adunk egy kis ünnepi összefoglalót. 

Karácsonykor történt. Nagymamám combnyaktöréssel feküdt egy szegedi kórházban, és minél hamarabb meg akartam látogatni. Délelőtt megírtam a MÁV-nak a szokásos módon, hogy mikor és melyik kocsival szeretnék utazni a Nyugatiból Szegedre. A rendelést visszaigazoló levélen kívül nem jött egyéb válasz, így hát másnap reggel nekiindultam.

A felszállásnál minden rendben volt. Ugyanazzal a járattal még másik két mozgássérült is utazott, akiket utánam tettek fel a vonatra. Eszembe jutott, hogy lehet, nem is az én megrendelésemre volt emelő, csak úgy kíváncsiságból meg kellene kérdezni, hogy vajon minden rendben van-e a visszautammal.

Leszállás után legelőször a szegedi állomás irodájához mentem érdeklődni. Mint kiderült nagyon helyesen kételkedtem: semmiféle tájékoztatást nem kaptak arról, hogy késő délután visszautazom Pestre. Egy igazán kedves hölggyel beszéltem, aki megígérte, hogy megpróbálják valahogy megoldani a helyzetet.

Visszaérve a vasútállomásra láttam, hogy már ott vártak a járatom mellett az emelővel. „Happy end”-gondoltam magamban. Már fent ültem a vonaton, amikor odajött hozzám az ügyeletes tiszt. Ő intézkedett, hogy legyen alkalmas vasúti kocsi és megkért, hogy máskor időben szóljak az utazási szándékomról. Végül abban maradtunk, hogy biztos a karácsonyi időszak miatt nem érkezett meg az infó hozzájuk.

A tanulság csak annyi, hogy nem lehet elég elővigyázatos az ember, ha mozgáskorlátozottként vonatozik. Még akkor sem, ha látszólag rendben mennek a dolgok.

Soós Róbert

Kiskunhalasról másfél éve költöztem Budapestre egy olyan kisbusszal, amelyet kerekesszékes emberek szállítsára alakítottak át. Minden nagyon szép és jó volt, de megoldást kellett találni arra, hogy milyen módon fogok hazautazni. Erre azonban nem volt megbízható stratégiám.

A vonat látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis a Budapest-Kelebia nemzetközi vonal egyik fontos megállója Kiskunhalas, az ötlet tehát nem is tűnt annyira elvetemültnek. Mégiscsak egy nemzetközi vonalról van szó és egy kerekesszékes utas szállítása a kétezer-tízes évek Magyarországán csak nem megoldhatatlan probléma...

Azonban hamar megakadtam. Annak ellenére, hogy rutinos netező vagyok, elég keményen megizzasztott, amíg megtaláltam a mozgáskorlátozottak utazásáról szóló tájékoztatót a MÁV-Start honlapján. A mozgássérülteknek szóló információkat, ha hiszik, ha nem, az „Információk a nemzetközi utazásról” menüpont alatt lehetett megtalálni a következő szöveggel:
„A fogyatékos emberek hátrányainak enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása, illetve a társadalom szemléletmódjának megváltoztatása érdekében az Országgyűlés a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló, 1998. évi XXVI. Törvényt alkotta, amely 1999. január 1-től lépett hatályba.”
Aha.

A „Mozgáskorlátozott emelővel az alábbi állomásaink rendelkeznek” - és következett a lista. De a listában nem szerepelt Kiskunhalas. Mivel ettől én még nem lettem járóképes, ezért cselekdnem kellett: Ügyfélszolgálat, telefonszám kinéz, felhív:
-Sajnos az adott állomáson nincs kerekesszékes emelő.  
-Miért nincs?
-Csak a honlapon felsorolt állomásokon vehető igénybe emelőberendezés.
-És esetleg más módon, mondjuk speciális vonatkocsival nem megoldható a probléma?
-Nem, sajnos nem.

Akkor ez a kérdés eldőlt: közvetlen vonattal nem fogok hazajutni.

Nem maradt más lehetőség, mint leutazok vonattal a Nyugatiból Kiskunfélegyházára és oda elém jönnek a már említett kisbusszal. Viszonylag sikeresen abszolváltuk a mutatványt. A visszaút Pestre azonban már nem volt ilyen rózsás.

Busz Félegyházáig megoldva, de a vonatnál megakadt a lendület. Az egyik vasutas azt mondta hogy, bocs, nem csatoltak a szerelvényhez speciális kocsit, amellyel feltudnának emelni, ezért beraknak a biciklitárolóba. Amikor a kalauz jegyellenőrzéskor rámtalált a biciklik között, megkérdezte, miért nem a mozgássérülteknek kialakított kocsiban ülök, talán jobban szeretek itt?

Hát nem nevettünk együtt a könnyed irónián.

Amikor másodszor utaztam Pestre Kiskunfélegyházáról, akkor is meg akarták játszani velem, "jaj elfeljetettek speciális kocsit csatolni, de ott a biciklitároló" tréfát, de akkor már rutinosabb voltam, addig nem voltam hajlandó felszállni a biciklik közé, amíg végig nem nézték, hogy tényleg nincs speciális kocsi. Itt halkan megjegyezném: VOLT.

Kétszer utaztam így oda-vissza, de valami azt súgta, nem ez lesz az igazi megoldás. Ismét nekiveselkedtem a kiskunhalasi le- és felszállás problematikájának. Hívtam az ügyfélszolgálatot, ugyanazokat a válaszokat kaptam, de ezúttal nem hagytam magam lerázni. Addig mondtam szerencsétlen ügyfélszolgálatosnak, hogy ez milyen megengedhetetlen eljárás, és biztos kell megoldásnak lennie, amíg adott egy e-mailcímet, hogy próbálkozzam ott. Nem voltam ugyan nagyon meggyőzve, de megírtam a levelem a személyszállítási szakelőadó elérhetőségére és innentől nagyot fordult az ügyem.

Kiderült, hogy lám-lám, mozgáskorlátozottak is utazhatnak Budapestről direkt Kiskunhalasra. A MÁV végül úgy dönött ezen a Keleti és Kelebia közötti vonalon is fog olyan kocsit közlekedtetni, amelyen van önemelős szerkezet mozgássérült emberek számára, de csak hétköznapokon, és Kelebia felé csak reggel 8:05-kor, vissza pedig csak 17:25-kor. Hát ugyan erős megkötés ez, de mégsem olyan rossz, mint átfagyva dideregni a kerékpártárolóban.

És hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, mármint én és a MÁV, az hamar kiderült. Egyik alkalommal a Keletiben a kalauz megkérdezte tőlem, biztos el akarok-e utazni, mert nem találják az emelő-berendezés kulcsát, és ugyan itt Pesten fel tudnak tenni a vonatra a hagyományos emelővel, de abban már nem biztos, hogy Halason le tudnak-e szedni.

Gondoltam, egyszer élünk és felszálltam.

Szerencsére kulcs volt, de Halasig nem kis gyomorideget okozott, hogyan fognak leszedni a vonatról azok vasutasok, akiknek természetesen önhibájukon kívül elképzelésük sincs arról, hogyan kell egy mozgássérült embert mozgatni.

Aztán annak az esetnek is különös bája volt, amikor a kalauz tőlem kérdezte, nem emlékszem-e, merre kell fordítani az önemelő kapcsolóját, mert ők ugyan három éve voltak egy egynapos oktatáson, de azóta már rég elfelejtette az egészet. Én persze emlékeztem.

És hogy ezek után mit is gondolok?

Azt, hogy alapvetően utazni mégiscsak jó.

Soós Róbert