TÖBB MINT 4 KERÉK

Talán nem meglepő, hogy nem csak az utazás, a munka világában is rengeteg akadállyal találja szembe magát az ember mozgássérültként (is). Kivételek itt is vannak, így a következő történet is:

Kiskunhalasi éveim alatt, életem első munkahelyén - egy fogyatékos személyeknek munkát adó szociális foglalkoztatóban történt. Szivacsot és ruhaanyagot aprítottunk. Már elmúlt a munka újdonságának kezdeti varázsa és egyre több lett a frusztrációm. Tudtam, hogy sok sorstársamnak semmilyen lehetősége nincs dolgozni. Én mégis többre vágytam, de még nem tettem érte semmit. Ekkor egy furcsa dolog következett...

Szombatonként kijártam a piacra zöldség beszerző túrára. Egyszer egy volt tanárom rám köszönt, majd kicsit hosszan érdeklődött felőlem. Másnapra el is felejtettem volna az egészet, mentem tovább válogatni a paradicsomok között, de kb. fél óra múlva a kijáratnál újra összefutottunk. Mondta, hogy nézzek be az általa vezetett intézménybe, mert lehet, hogy tudna nekem egy állást. Hétfőn bementem,elmondta miről lenne szó,megegyeztünk,aláírtam, elsején kezdtem. Megvolt tehát, amit szerettem volna, egészen szokatlanul és villámcsapásszerűen. Egy munkaügyi hivatal által támogatott hároméves programról volt szó. Nonprofit szervezetek 100 %-os bértámogatást kaptak a leszázalékolt dolgozók után. Így lettünk rokkant kollégáimmal együtt a helyi református egyházközség intézményének dolgozói. Évek múlva szereztem tapasztalatokat arról, hogy mennyire reménytelen állást keresni egy harmincezres városban mozgássérültként. De most engem talált meg a munka és nem fordítva. Kellett azonban hozzá a személyes ismertség és nem kevés szerencse. Maga a koncepció nagyon szokatlan volt. Egy fogyatékos gyerekeket ellátó bentlakásos intézmény döntött úgy, hogy rokkant embereket alkalmaz, kihasználva a jogszabályi lehetőségeket. A többség nem mozgáskorlátozott leszázalékolt volt. A gyerekek ellátásában segítettek, felügyelték, etették őket. Én irodai munkát kaptam. Étkezési nyilvántartásokat kellett vezetnem, a szabadságok körüli ügyintézést csinálni, aláíratni az aktuális papírokat a dolgozókkal. Szerettem ott dolgozni és jó érzés volt tényleg hasznos dolgokkal foglalkozni. Így álltam munkába adminisztrátorként. Az ez utáni tapasztalataimról jövő héten írok majd.

Megjegyzés:

A „rokkant” és a „leszázalékolt” szavakat szinonimaként használom. Azokat az embereket értem alatta, akik bármilyen okból orvosilag igazoltan csökkent munkaképességűek. A hivatalosan mostanában használt „megváltozott munkaképességű munkavállaló” szóösszetétel annyira politikailag korrekt, hogy széttöri az ember nyelvét. Ha csak lehet, próbálom kerülni. A „fogyatékos személy” alatt a mozgásukban, látásukban, hallásukban, értelmükben akadályozott embereket értem, akár halmozottan érintve, akár csak az egyik által. Én például közös eleme vagyok mindkét halmaznak, de fontos, hogy a két fogalom nem mindig fedi egymást.

Soós Róbert

Budapestben mozgássérültként az egyik legjobb dolog a tömegközlekedés. Persze volt, hogy egy adott helyzetben én is bosszankodtam, néha nem is kicsit, de visszatekintve ezek mind csak eltörpülő apróságok voltak amellett a tény mellett, hogy mozgáskorlátozottként tömegközlekedéssel el tudok jutni oda, ahova akarok. Ez egy vidéki kisvárosból érkezve nagyon is szembetűnő változás.

A Combinóval kezdtem. Először kimentem a hozzám legközelebb eső Széna téri megállóba. Mivel felfedeztem egy pár centis szintkülönbséget a peron és a villamoskocsi között, nem mertem egyedül felszállni. Megkértem egy ismerősömet, hogy kísérjen el. Sikeres lett a főpróba. Kiderült, hogy át tudom ugratni azt a pár centit, lefele pedig - bár nagy tömeg esetén körülményes - biztonságosabb, ha tolatva szállok le. Először ilyen kisebb felfedezőkörutakra indultam, először a Nyugati környékére, aztán a Blahára és így tovább. Így már nem volt akadálya, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba járjak angolórákra, vagy körút-környéki szórakozóhelyekre menjek a barátaimmal.

A többi utas figyelmességével nem volt soha nagyobb problémám, ha megkérem őket félreállnak a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyről. Egyszer-kétszer előfordul, hogy akkora tömeg van, hogy lehetetlenség beállnom a kijelölt helyre, vagy más már elfoglalta azt, de így sem kényelmetlen csak akkor, ha menetiránynak oldalt vagyok kénytelen ülni - azt nem szeretem. 

A buszozás megint egy újabb szint. A villamosban az a nagyon jó, hogy úgy tudok utazni, mint mások: várok a megállóban, beszállok, aztán meg le, ha odaértem. A busznál ez korántsem így van. Egyrészt közlekednek még jelentős számban nem akadálymentes, lépcsős járművek. Figyelni kell, hogy mikor milyen busz jön. Másrészt a felszálláshoz elengedhetetlen az utazási szándékomnak a sofőrrel való egyértelmű közlése, nagyrészt integetés, kapálózás, hogy észrevegyen. És persze ekkor is előfordulhat, hogy ülnek már a kijelölt helyen. Ha az ember feljutott, akkor pedig jelezni kell az erre szolgáló gombbal, hogy mikor szeretne leszállni. Nagy türelmetlenségemben, a téli hidegben velem már előfordult, hogy bőszen integettem a megállóból a vezetőnek, hogy szeretnék felszállni, közben a járat nem is volt erre alkalmas. Szóval buszozni egyértelműen körülményesebb, mint villamosozni.

Alapvetően nagyon jó az irány, az alacsonypadlós buszjáratok száma az általam gyakran használt vonalakon talán már meg is haladta az állomány felét. Felújítás alatt van az újabb alacsonypadlós villamosok pályája és tavasszal -az ígéret szerint- már metrózni is lehet kerekesszékkel a megnyíló négyes vonalon. A következő bejegyzésben folytatom a témát, konkrét sztorikkal a 4 keréken tömegközlekedésről.

Soós Róbert

Mivel elektromos kerekesszékben élek, az én második szívem a kocsim aksija. Éppen ezért nem túl kellemes az érzés, amikor kanyarodom ki a boltból, lenne még egy tízperces utam hazáig, de hirtelen belassul a szék, a tíz percből húsz lesz, ha tél van, mindenem szétfagy, miközben a csigák is röhögve száguldanak el mellettem.

Mindez persze nem azért van, mert én szeretek hazardírozni, és akkor indulok el, amikor az aksim nincs feltöltve. A lemerülés akkor izgi, ha minden különösebb előzmény nélkül történik. A töltöttségjelző hirtelen leugrik a maxról a legkisebb fokozatra, a sebesség pedig vészesen a nullához közelít. 

Velem már másodszor fordult elő hasonló a minap.

De tényleg,hogy van az, hogy egy újonnan majdnem egymillió forintba kerülő, utcai közlekedésre szánt elektromos kerekesszékben évente akár kétszer is elromlik egy olyan alapvető alkatrész, mint az akkumulátor?

Tudni kell, hogy nem a javítás költségei miatt panaszkodom, hiszen a társadalombiztosítás kifizeti a szervizt az orvosi vény ellenében. Valójában ami terhes az utánjárás, ügyintézés és mindennek a gyakorisága a bosszantó mértékű. Ugyanis az aksikat elvileg kétévente lehet cserélni vény ellenében, de sokkal hamarabb elromlanak.

Teljesen feltöltve a sorompó sem lehet akadály

Ha valahogy mégis hazajutok, lehet kezdeni intézni a szervizeltetést: egyeztetni telefonon, hogy mi is kerüljön a vényre, elmenni, felíratni az orvossal... „Igen, már megint, tudom, nemrég voltam” mondatokkal kínosan magyarázkodni, feszengeni kicsit.Aztán várni egy-két hetet míg ki tudnak jönni a szakik.

Megcsinálják, de „ezt meg ezt mégsem így kellett volna ráíratni a receptre”...ekkor persze vissza az orvoshoz. Még inkább feszengő percek következnek, nagy sokára: a vényt le tudom adni, a szerviz befogadja. Kábé ez a menet.

És ha végre megvagyunk az egésszel, lassan kezdődik minden előröl. Előfordul, hogy nagyon gyorsan csökken az akkumlátorok teljesítménye, hónapokkal a csere után már csak 3-4 kilométert bírnak a kezdeti tíz-tízen párral szemben, ami semmi, hiszen a visszautat ugyanúgy számítanom kell. Szóval 1,5-2 kilométer a megtehető távolság a szobámtól. A hosszabb utakat, vagy a puszta bóklászást lehetőleg kerülnöm kell – persze ez utóbbi szinte teljesen abszolválhatatlan, tekintve a magyar járdák és utak állapotát, de ez majd egy másik poszt lesz.

Amikor először merült le az akkum, kicserélték idő előtt, bár csak kevés volt hátra a két évből. Most még közel sem járok a 24 hónaphoz. Mindenesetre ügyintézés elindítva, meglátjuk, hogyan végződik a sztori. Jó lenne még a karácsonyi időszak előtt megoldást találni, hiszen december utolsó két hetében minden leáll. Ha addig nincs megoldás, ki kell húznom mozdulatlanul az ünnepeket.

Mi lehet a megoldás?

Elgondolkodtam már azon is, hogy inkább valahogy veszek saját pénzen gyári akkukat, mert ha a hivatalos utat járom, akkor csak utángyártottat kaphatok, ami bevallottan kevesebbet bír a gyárinál, de talán nem lenne vele gondom ilyen sűrűn. De az sem tűnik rossz megoldásnak, ha eleve gyárira cserélnék. Ugyanis így jobban járna a rászoruló, a javításra kötelezett szerviz és a javítást fizető állam is. Tehát mindenki. Bár ez így túl egyszerűnek tűnhet.

Soós Róbert 

Kiskunhalasról másfél éve költöztem Budapestre egy olyan kisbusszal, amelyet kerekesszékes emberek szállítsára alakítottak át. Minden nagyon szép és jó volt, de megoldást kellett találni arra, hogy milyen módon fogok hazautazni. Erre azonban nem volt megbízható stratégiám.

A vonat látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis a Budapest-Kelebia nemzetközi vonal egyik fontos megállója Kiskunhalas, az ötlet tehát nem is tűnt annyira elvetemültnek. Mégiscsak egy nemzetközi vonalról van szó és egy kerekesszékes utas szállítása a kétezer-tízes évek Magyarországán csak nem megoldhatatlan probléma...

Azonban hamar megakadtam. Annak ellenére, hogy rutinos netező vagyok, elég keményen megizzasztott, amíg megtaláltam a mozgáskorlátozottak utazásáról szóló tájékoztatót a MÁV-Start honlapján. A mozgássérülteknek szóló információkat, ha hiszik, ha nem, az „Információk a nemzetközi utazásról” menüpont alatt lehetett megtalálni a következő szöveggel:
„A fogyatékos emberek hátrányainak enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása, illetve a társadalom szemléletmódjának megváltoztatása érdekében az Országgyűlés a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló, 1998. évi XXVI. Törvényt alkotta, amely 1999. január 1-től lépett hatályba.”
Aha.

A „Mozgáskorlátozott emelővel az alábbi állomásaink rendelkeznek” - és következett a lista. De a listában nem szerepelt Kiskunhalas. Mivel ettől én még nem lettem járóképes, ezért cselekdnem kellett: Ügyfélszolgálat, telefonszám kinéz, felhív:
-Sajnos az adott állomáson nincs kerekesszékes emelő.  
-Miért nincs?
-Csak a honlapon felsorolt állomásokon vehető igénybe emelőberendezés.
-És esetleg más módon, mondjuk speciális vonatkocsival nem megoldható a probléma?
-Nem, sajnos nem.

Akkor ez a kérdés eldőlt: közvetlen vonattal nem fogok hazajutni.

Nem maradt más lehetőség, mint leutazok vonattal a Nyugatiból Kiskunfélegyházára és oda elém jönnek a már említett kisbusszal. Viszonylag sikeresen abszolváltuk a mutatványt. A visszaút Pestre azonban már nem volt ilyen rózsás.

Busz Félegyházáig megoldva, de a vonatnál megakadt a lendület. Az egyik vasutas azt mondta hogy, bocs, nem csatoltak a szerelvényhez speciális kocsit, amellyel feltudnának emelni, ezért beraknak a biciklitárolóba. Amikor a kalauz jegyellenőrzéskor rámtalált a biciklik között, megkérdezte, miért nem a mozgássérülteknek kialakított kocsiban ülök, talán jobban szeretek itt?

Hát nem nevettünk együtt a könnyed irónián.

Amikor másodszor utaztam Pestre Kiskunfélegyházáról, akkor is meg akarták játszani velem, "jaj elfeljetettek speciális kocsit csatolni, de ott a biciklitároló" tréfát, de akkor már rutinosabb voltam, addig nem voltam hajlandó felszállni a biciklik közé, amíg végig nem nézték, hogy tényleg nincs speciális kocsi. Itt halkan megjegyezném: VOLT.

Kétszer utaztam így oda-vissza, de valami azt súgta, nem ez lesz az igazi megoldás. Ismét nekiveselkedtem a kiskunhalasi le- és felszállás problematikájának. Hívtam az ügyfélszolgálatot, ugyanazokat a válaszokat kaptam, de ezúttal nem hagytam magam lerázni. Addig mondtam szerencsétlen ügyfélszolgálatosnak, hogy ez milyen megengedhetetlen eljárás, és biztos kell megoldásnak lennie, amíg adott egy e-mailcímet, hogy próbálkozzam ott. Nem voltam ugyan nagyon meggyőzve, de megírtam a levelem a személyszállítási szakelőadó elérhetőségére és innentől nagyot fordult az ügyem.

Kiderült, hogy lám-lám, mozgáskorlátozottak is utazhatnak Budapestről direkt Kiskunhalasra. A MÁV végül úgy dönött ezen a Keleti és Kelebia közötti vonalon is fog olyan kocsit közlekedtetni, amelyen van önemelős szerkezet mozgássérült emberek számára, de csak hétköznapokon, és Kelebia felé csak reggel 8:05-kor, vissza pedig csak 17:25-kor. Hát ugyan erős megkötés ez, de mégsem olyan rossz, mint átfagyva dideregni a kerékpártárolóban.

És hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, mármint én és a MÁV, az hamar kiderült. Egyik alkalommal a Keletiben a kalauz megkérdezte tőlem, biztos el akarok-e utazni, mert nem találják az emelő-berendezés kulcsát, és ugyan itt Pesten fel tudnak tenni a vonatra a hagyományos emelővel, de abban már nem biztos, hogy Halason le tudnak-e szedni.

Gondoltam, egyszer élünk és felszálltam.

Szerencsére kulcs volt, de Halasig nem kis gyomorideget okozott, hogyan fognak leszedni a vonatról azok vasutasok, akiknek természetesen önhibájukon kívül elképzelésük sincs arról, hogyan kell egy mozgássérült embert mozgatni.

Aztán annak az esetnek is különös bája volt, amikor a kalauz tőlem kérdezte, nem emlékszem-e, merre kell fordítani az önemelő kapcsolóját, mert ők ugyan három éve voltak egy egynapos oktatáson, de azóta már rég elfelejtette az egészet. Én persze emlékeztem.

És hogy ezek után mit is gondolok?

Azt, hogy alapvetően utazni mégiscsak jó.

Soós Róbert

Nemrég megkérdezték, mi a legszemélyesebb tárgyam.

Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a laptopom és csak aztán döbbentem rá, hogy ez abszolút nem igaz, hisz egyértelműen az elektromos az. Ösztönös válaszomból is látszik, hogy a székemet szinte már a saját részemnek tekintem és nem használati tárgynak.

Önállóan tudok vele közlekedni és mindent intézni, ami ebből adódik (ügyintézés, vásárlás, szórakozóhelyre eljutás stb.) Persze kiszolgáltatott helyzet egy gépnek alárendelve lenni, de az önállóság miatt a meghibásodás kockázatát ésszerű keretek között be kell vállalni. Hat év alatt párszor már volt defektem, sőt borultam is. Annyit lehet tenni, hogy mindig kell legyenek olyanok, akiknek ilyen esetben szólni lehet.

Út szélén eddig egyszer kellett várakoznom, úgy másfél órát, - szerencsére nyár volt és jó idő, amíg odaért a segítség. Amúgy jellemzően szerencsém szokott lenni, volt már például, hogy lassú defektem volt, de pont beértem vele a munkahelyemre.

Viszont mindez azt is jelenti, hogy a székem foglya is vagyok. A napjaimat jórészt ebben töltöm, így a megjelenésemre is hatással van. Persze erre egyáltalán nem gondoltam, mikor az első székem felírták, egyáltalán nem volt szempont a kinézete.

De a következőnél már az lesz...azért hadd ne legyen már egy piros színű a váz, ha lehet. :)

Soós Róbert

Sziasztok!

Robi vagyok, lassan 27 éves, mozgáskorlátozott. Korábban Kiskunhalason, jelenleg Budapesten egy Marczibányi téri intézményben élek. Voltam már adminisztrátor és pénztáros. Most angolul és OKJ-s rendszerkarbatartóul tanulok, mellette egy ideje dolgozok. Négy keréken, elektromos kerekesszékkel közlekedem. Ez itt kicsit több mint négy kerék.


Ez itt a blogom.