TÖBB MINT 4 KERÉK

Ismét a közlekedést ekézzük, de nekünk mozgássérülteknek ez visszatérő téma, rémálom. Most, hogy már mindenkivel jól kibeszéltük magunkat a karácsonyi strapa után, adunk egy kis ünnepi összefoglalót. 

Karácsonykor történt. Nagymamám combnyaktöréssel feküdt egy szegedi kórházban, és minél hamarabb meg akartam látogatni. Délelőtt megírtam a MÁV-nak a szokásos módon, hogy mikor és melyik kocsival szeretnék utazni a Nyugatiból Szegedre. A rendelést visszaigazoló levélen kívül nem jött egyéb válasz, így hát másnap reggel nekiindultam.

A felszállásnál minden rendben volt. Ugyanazzal a járattal még másik két mozgássérült is utazott, akiket utánam tettek fel a vonatra. Eszembe jutott, hogy lehet, nem is az én megrendelésemre volt emelő, csak úgy kíváncsiságból meg kellene kérdezni, hogy vajon minden rendben van-e a visszautammal.

Leszállás után legelőször a szegedi állomás irodájához mentem érdeklődni. Mint kiderült nagyon helyesen kételkedtem: semmiféle tájékoztatást nem kaptak arról, hogy késő délután visszautazom Pestre. Egy igazán kedves hölggyel beszéltem, aki megígérte, hogy megpróbálják valahogy megoldani a helyzetet.

Visszaérve a vasútállomásra láttam, hogy már ott vártak a járatom mellett az emelővel. „Happy end”-gondoltam magamban. Már fent ültem a vonaton, amikor odajött hozzám az ügyeletes tiszt. Ő intézkedett, hogy legyen alkalmas vasúti kocsi és megkért, hogy máskor időben szóljak az utazási szándékomról. Végül abban maradtunk, hogy biztos a karácsonyi időszak miatt nem érkezett meg az infó hozzájuk.

A tanulság csak annyi, hogy nem lehet elég elővigyázatos az ember, ha mozgáskorlátozottként vonatozik. Még akkor sem, ha látszólag rendben mennek a dolgok.

Soós Róbert

Múltkori bejegyzésemre érkezett pár reakció, miszerint túl pozitív szemmel mutattam be a mozgáskorlátozott emberek közlekedési lehetőségeit Budapetsen. Én nem teljesen így látom a helyzetet, és természetesen velem is megestek már olyan dolgok az utazás során, amiket senkinek sem kívánok. Álljon itt pár sztori arról, én hogyan nem utaztam jól.

Múlt nyáron, a nagykörúti villamossín-felújítás idején, a szokásos módon jöttem fel Halasról, majd a Keletitől 7-es busszal elmentem a Blaháig. Tudtam, hogy pótlóbuszok járnak, de úgy gondoltam, hogy a Combinók pótlására nyilván akadálymentes buszokat fog közlekedtetni a BKV. Hát nem. Vagyis nagyon kis arányban.

Azt hiszem úgy öt buszt vártam, mind lépcsős volt, amikor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek az Oktogonig gyalog, és ott felszállok a villamosra. (Igen, „gyalog”. így hívom, amikor az utcán kerekesszékkel közlekedek.) A Wesselényi utcai megálló környékén azonban elakadtam, mert nem volt szintbe hozva a járda lejárója az úttal. Nem estem kétségbe, gondoltam, átmegyek a másik oldali járdára. Így is tettem, de nem jutottam sokkal messzebb, ugyanis egy utcányival később újra az fenti szintkülönbséggel találtam magam szemben.

Mivel nem tudtam, hogy mekkora kerülő lenne áthidalni a problémát, inkább visszamentem a villamosmegállóba. Közlekedtek ugyan sárga, alacsonypadlós Van Hool buszok, de nagyon ritkán. Azonban bizakodtam, mert az ellenkező irányba már két alacsonypadlós is elment. Elhatároztam, hogy türelmes leszek, várok tíz buszt, abból egy már csak alacsonypadlós lesz. Nos, a tizenegyedik volt az.

Az idegességemet nem csillapította, hogy a buszsofőr azzal fogadott, nem biztos, hogy fel tud tenni, de megnézi, mit tehet. Visszatekintve mondjuk érthető, hisz nyilván ezek a buszok neki is szokatlanok voltak. Végül körülményesen, de csak eljutottam a Széna térre ezzel a busszal.

Két kisebb komment még a sztorihoz:
A következő napokban kiderült, hogy még az Oktogonig is hiába mentem volna el, ahol ideiglenes végállomás volt kialakítva a felújítás heteire, hiszen nem volt akadálymentes az akkori átmeneti leszálló.
Azt látom, hogy a metrópótló buszok nagyrészt akadálymentesek, talán érdemes lett volna inkább az egyébként rendes üzemben tényleg akadálymentes körúti villamosok pótlásánál is figyelni erre...

75-ös troli: rémálom

Kezdődött azzal, hogy épp az orrunk előtt ment el az alacsonypadlós járat, de hát van ilyen, és mint később kiderült, nem ez a félórás várakozás lett a legkellemetlenebb része az útnak. Visszafele a Szobránc közi megállónál így köszönt a sofőr:

- "Jöjjön, felrakom!"

- Az szuper lesz - mondtam -, de a művelethez nem ártana egy rámpa.

- Ugyan már, csináltam már ilyet korábban is, meg különben sincs rámpa. - válaszolta tudálékosan.

- Én elhiszem, hogy csinálta - kezdetem bepöcceni, de nem velem. Ugyanis ez a kocsi velem együtt majdnem 200 kiló, azt maga nem fogja csak úgy emelgetni. De tudja mit, uram, akkor megvárom a következő trolit - próbáltam kihátrálni a veszélyzónából.

Erre a sofőr visszament a volánhoz, majd egy kulccsal a kezében elment a busz közepébe és kezdte kiszabadítani a helyéről a mobil, kihajtogatható rámpát. De itt még nem ér véget ez a nagyon furcsa szituáció.

Emberünk láthatóan nem nagyon csinált még ilyet, a velem együtt utazó, szintén mozgáskorlátozott ismerősöm próbálta neki elmagyarázni, hogy hogyan kellene olyan 8 pontos körülire kivitelezni a gyakorlatot. Erre egy mogorva „na ne hülyéskedjen már velem” választ kaptunk. Végül nagy nehezen sikerült felszállnunk, szerencsére az utastársak közül mindenki empatikus volt a több perces jelenet ellenére, egyedül mi hárman, a jelenet szereplői voltunk idegesek.

A buszvezető hatalmas gázfröccsökkel és fékezésekkel próbálta behozni az időt, vagy csak levezetni a feszültségét...nem tudhatom.

Soós Róbert

Budapestben mozgássérültként az egyik legjobb dolog a tömegközlekedés. Persze volt, hogy egy adott helyzetben én is bosszankodtam, néha nem is kicsit, de visszatekintve ezek mind csak eltörpülő apróságok voltak amellett a tény mellett, hogy mozgáskorlátozottként tömegközlekedéssel el tudok jutni oda, ahova akarok. Ez egy vidéki kisvárosból érkezve nagyon is szembetűnő változás.

A Combinóval kezdtem. Először kimentem a hozzám legközelebb eső Széna téri megállóba. Mivel felfedeztem egy pár centis szintkülönbséget a peron és a villamoskocsi között, nem mertem egyedül felszállni. Megkértem egy ismerősömet, hogy kísérjen el. Sikeres lett a főpróba. Kiderült, hogy át tudom ugratni azt a pár centit, lefele pedig - bár nagy tömeg esetén körülményes - biztonságosabb, ha tolatva szállok le. Először ilyen kisebb felfedezőkörutakra indultam, először a Nyugati környékére, aztán a Blahára és így tovább. Így már nem volt akadálya, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba járjak angolórákra, vagy körút-környéki szórakozóhelyekre menjek a barátaimmal.

A többi utas figyelmességével nem volt soha nagyobb problémám, ha megkérem őket félreállnak a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyről. Egyszer-kétszer előfordul, hogy akkora tömeg van, hogy lehetetlenség beállnom a kijelölt helyre, vagy más már elfoglalta azt, de így sem kényelmetlen csak akkor, ha menetiránynak oldalt vagyok kénytelen ülni - azt nem szeretem. 

A buszozás megint egy újabb szint. A villamosban az a nagyon jó, hogy úgy tudok utazni, mint mások: várok a megállóban, beszállok, aztán meg le, ha odaértem. A busznál ez korántsem így van. Egyrészt közlekednek még jelentős számban nem akadálymentes, lépcsős járművek. Figyelni kell, hogy mikor milyen busz jön. Másrészt a felszálláshoz elengedhetetlen az utazási szándékomnak a sofőrrel való egyértelmű közlése, nagyrészt integetés, kapálózás, hogy észrevegyen. És persze ekkor is előfordulhat, hogy ülnek már a kijelölt helyen. Ha az ember feljutott, akkor pedig jelezni kell az erre szolgáló gombbal, hogy mikor szeretne leszállni. Nagy türelmetlenségemben, a téli hidegben velem már előfordult, hogy bőszen integettem a megállóból a vezetőnek, hogy szeretnék felszállni, közben a járat nem is volt erre alkalmas. Szóval buszozni egyértelműen körülményesebb, mint villamosozni.

Alapvetően nagyon jó az irány, az alacsonypadlós buszjáratok száma az általam gyakran használt vonalakon talán már meg is haladta az állomány felét. Felújítás alatt van az újabb alacsonypadlós villamosok pályája és tavasszal -az ígéret szerint- már metrózni is lehet kerekesszékkel a megnyíló négyes vonalon. A következő bejegyzésben folytatom a témát, konkrét sztorikkal a 4 keréken tömegközlekedésről.

Soós Róbert

Mivel elektromos kerekesszékben élek, az én második szívem a kocsim aksija. Éppen ezért nem túl kellemes az érzés, amikor kanyarodom ki a boltból, lenne még egy tízperces utam hazáig, de hirtelen belassul a szék, a tíz percből húsz lesz, ha tél van, mindenem szétfagy, miközben a csigák is röhögve száguldanak el mellettem.

Mindez persze nem azért van, mert én szeretek hazardírozni, és akkor indulok el, amikor az aksim nincs feltöltve. A lemerülés akkor izgi, ha minden különösebb előzmény nélkül történik. A töltöttségjelző hirtelen leugrik a maxról a legkisebb fokozatra, a sebesség pedig vészesen a nullához közelít. 

Velem már másodszor fordult elő hasonló a minap.

De tényleg,hogy van az, hogy egy újonnan majdnem egymillió forintba kerülő, utcai közlekedésre szánt elektromos kerekesszékben évente akár kétszer is elromlik egy olyan alapvető alkatrész, mint az akkumulátor?

Tudni kell, hogy nem a javítás költségei miatt panaszkodom, hiszen a társadalombiztosítás kifizeti a szervizt az orvosi vény ellenében. Valójában ami terhes az utánjárás, ügyintézés és mindennek a gyakorisága a bosszantó mértékű. Ugyanis az aksikat elvileg kétévente lehet cserélni vény ellenében, de sokkal hamarabb elromlanak.

Teljesen feltöltve a sorompó sem lehet akadály

Ha valahogy mégis hazajutok, lehet kezdeni intézni a szervizeltetést: egyeztetni telefonon, hogy mi is kerüljön a vényre, elmenni, felíratni az orvossal... „Igen, már megint, tudom, nemrég voltam” mondatokkal kínosan magyarázkodni, feszengeni kicsit.Aztán várni egy-két hetet míg ki tudnak jönni a szakik.

Megcsinálják, de „ezt meg ezt mégsem így kellett volna ráíratni a receptre”...ekkor persze vissza az orvoshoz. Még inkább feszengő percek következnek, nagy sokára: a vényt le tudom adni, a szerviz befogadja. Kábé ez a menet.

És ha végre megvagyunk az egésszel, lassan kezdődik minden előröl. Előfordul, hogy nagyon gyorsan csökken az akkumlátorok teljesítménye, hónapokkal a csere után már csak 3-4 kilométert bírnak a kezdeti tíz-tízen párral szemben, ami semmi, hiszen a visszautat ugyanúgy számítanom kell. Szóval 1,5-2 kilométer a megtehető távolság a szobámtól. A hosszabb utakat, vagy a puszta bóklászást lehetőleg kerülnöm kell – persze ez utóbbi szinte teljesen abszolválhatatlan, tekintve a magyar járdák és utak állapotát, de ez majd egy másik poszt lesz.

Amikor először merült le az akkum, kicserélték idő előtt, bár csak kevés volt hátra a két évből. Most még közel sem járok a 24 hónaphoz. Mindenesetre ügyintézés elindítva, meglátjuk, hogyan végződik a sztori. Jó lenne még a karácsonyi időszak előtt megoldást találni, hiszen december utolsó két hetében minden leáll. Ha addig nincs megoldás, ki kell húznom mozdulatlanul az ünnepeket.

Mi lehet a megoldás?

Elgondolkodtam már azon is, hogy inkább valahogy veszek saját pénzen gyári akkukat, mert ha a hivatalos utat járom, akkor csak utángyártottat kaphatok, ami bevallottan kevesebbet bír a gyárinál, de talán nem lenne vele gondom ilyen sűrűn. De az sem tűnik rossz megoldásnak, ha eleve gyárira cserélnék. Ugyanis így jobban járna a rászoruló, a javításra kötelezett szerviz és a javítást fizető állam is. Tehát mindenki. Bár ez így túl egyszerűnek tűnhet.

Soós Róbert 

Kiskunhalasról másfél éve költöztem Budapestre egy olyan kisbusszal, amelyet kerekesszékes emberek szállítsára alakítottak át. Minden nagyon szép és jó volt, de megoldást kellett találni arra, hogy milyen módon fogok hazautazni. Erre azonban nem volt megbízható stratégiám.

A vonat látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis a Budapest-Kelebia nemzetközi vonal egyik fontos megállója Kiskunhalas, az ötlet tehát nem is tűnt annyira elvetemültnek. Mégiscsak egy nemzetközi vonalról van szó és egy kerekesszékes utas szállítása a kétezer-tízes évek Magyarországán csak nem megoldhatatlan probléma...

Azonban hamar megakadtam. Annak ellenére, hogy rutinos netező vagyok, elég keményen megizzasztott, amíg megtaláltam a mozgáskorlátozottak utazásáról szóló tájékoztatót a MÁV-Start honlapján. A mozgássérülteknek szóló információkat, ha hiszik, ha nem, az „Információk a nemzetközi utazásról” menüpont alatt lehetett megtalálni a következő szöveggel:
„A fogyatékos emberek hátrányainak enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása, illetve a társadalom szemléletmódjának megváltoztatása érdekében az Országgyűlés a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló, 1998. évi XXVI. Törvényt alkotta, amely 1999. január 1-től lépett hatályba.”
Aha.

A „Mozgáskorlátozott emelővel az alábbi állomásaink rendelkeznek” - és következett a lista. De a listában nem szerepelt Kiskunhalas. Mivel ettől én még nem lettem járóképes, ezért cselekdnem kellett: Ügyfélszolgálat, telefonszám kinéz, felhív:
-Sajnos az adott állomáson nincs kerekesszékes emelő.  
-Miért nincs?
-Csak a honlapon felsorolt állomásokon vehető igénybe emelőberendezés.
-És esetleg más módon, mondjuk speciális vonatkocsival nem megoldható a probléma?
-Nem, sajnos nem.

Akkor ez a kérdés eldőlt: közvetlen vonattal nem fogok hazajutni.

Nem maradt más lehetőség, mint leutazok vonattal a Nyugatiból Kiskunfélegyházára és oda elém jönnek a már említett kisbusszal. Viszonylag sikeresen abszolváltuk a mutatványt. A visszaút Pestre azonban már nem volt ilyen rózsás.

Busz Félegyházáig megoldva, de a vonatnál megakadt a lendület. Az egyik vasutas azt mondta hogy, bocs, nem csatoltak a szerelvényhez speciális kocsit, amellyel feltudnának emelni, ezért beraknak a biciklitárolóba. Amikor a kalauz jegyellenőrzéskor rámtalált a biciklik között, megkérdezte, miért nem a mozgássérülteknek kialakított kocsiban ülök, talán jobban szeretek itt?

Hát nem nevettünk együtt a könnyed irónián.

Amikor másodszor utaztam Pestre Kiskunfélegyházáról, akkor is meg akarták játszani velem, "jaj elfeljetettek speciális kocsit csatolni, de ott a biciklitároló" tréfát, de akkor már rutinosabb voltam, addig nem voltam hajlandó felszállni a biciklik közé, amíg végig nem nézték, hogy tényleg nincs speciális kocsi. Itt halkan megjegyezném: VOLT.

Kétszer utaztam így oda-vissza, de valami azt súgta, nem ez lesz az igazi megoldás. Ismét nekiveselkedtem a kiskunhalasi le- és felszállás problematikájának. Hívtam az ügyfélszolgálatot, ugyanazokat a válaszokat kaptam, de ezúttal nem hagytam magam lerázni. Addig mondtam szerencsétlen ügyfélszolgálatosnak, hogy ez milyen megengedhetetlen eljárás, és biztos kell megoldásnak lennie, amíg adott egy e-mailcímet, hogy próbálkozzam ott. Nem voltam ugyan nagyon meggyőzve, de megírtam a levelem a személyszállítási szakelőadó elérhetőségére és innentől nagyot fordult az ügyem.

Kiderült, hogy lám-lám, mozgáskorlátozottak is utazhatnak Budapestről direkt Kiskunhalasra. A MÁV végül úgy dönött ezen a Keleti és Kelebia közötti vonalon is fog olyan kocsit közlekedtetni, amelyen van önemelős szerkezet mozgássérült emberek számára, de csak hétköznapokon, és Kelebia felé csak reggel 8:05-kor, vissza pedig csak 17:25-kor. Hát ugyan erős megkötés ez, de mégsem olyan rossz, mint átfagyva dideregni a kerékpártárolóban.

És hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, mármint én és a MÁV, az hamar kiderült. Egyik alkalommal a Keletiben a kalauz megkérdezte tőlem, biztos el akarok-e utazni, mert nem találják az emelő-berendezés kulcsát, és ugyan itt Pesten fel tudnak tenni a vonatra a hagyományos emelővel, de abban már nem biztos, hogy Halason le tudnak-e szedni.

Gondoltam, egyszer élünk és felszálltam.

Szerencsére kulcs volt, de Halasig nem kis gyomorideget okozott, hogyan fognak leszedni a vonatról azok vasutasok, akiknek természetesen önhibájukon kívül elképzelésük sincs arról, hogyan kell egy mozgássérült embert mozgatni.

Aztán annak az esetnek is különös bája volt, amikor a kalauz tőlem kérdezte, nem emlékszem-e, merre kell fordítani az önemelő kapcsolóját, mert ők ugyan három éve voltak egy egynapos oktatáson, de azóta már rég elfelejtette az egészet. Én persze emlékeztem.

És hogy ezek után mit is gondolok?

Azt, hogy alapvetően utazni mégiscsak jó.

Soós Róbert

Sziasztok!

Robi vagyok, lassan 27 éves, mozgáskorlátozott. Korábban Kiskunhalason, jelenleg Budapesten egy Marczibányi téri intézményben élek. Voltam már adminisztrátor és pénztáros. Most angolul és OKJ-s rendszerkarbatartóul tanulok, mellette egy ideje dolgozok. Négy keréken, elektromos kerekesszékkel közlekedem. Ez itt kicsit több mint négy kerék.


Ez itt a blogom.