TÖBB MINT 4 KERÉK

Budapestben mozgássérültként az egyik legjobb dolog a tömegközlekedés. Persze volt, hogy egy adott helyzetben én is bosszankodtam, néha nem is kicsit, de visszatekintve ezek mind csak eltörpülő apróságok voltak amellett a tény mellett, hogy mozgáskorlátozottként tömegközlekedéssel el tudok jutni oda, ahova akarok. Ez egy vidéki kisvárosból érkezve nagyon is szembetűnő változás.

A Combinóval kezdtem. Először kimentem a hozzám legközelebb eső Széna téri megállóba. Mivel felfedeztem egy pár centis szintkülönbséget a peron és a villamoskocsi között, nem mertem egyedül felszállni. Megkértem egy ismerősömet, hogy kísérjen el. Sikeres lett a főpróba. Kiderült, hogy át tudom ugratni azt a pár centit, lefele pedig - bár nagy tömeg esetén körülményes - biztonságosabb, ha tolatva szállok le. Először ilyen kisebb felfedezőkörutakra indultam, először a Nyugati környékére, aztán a Blahára és így tovább. Így már nem volt akadálya, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba járjak angolórákra, vagy körút-környéki szórakozóhelyekre menjek a barátaimmal.

A többi utas figyelmességével nem volt soha nagyobb problémám, ha megkérem őket félreállnak a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyről. Egyszer-kétszer előfordul, hogy akkora tömeg van, hogy lehetetlenség beállnom a kijelölt helyre, vagy más már elfoglalta azt, de így sem kényelmetlen csak akkor, ha menetiránynak oldalt vagyok kénytelen ülni - azt nem szeretem. 

A buszozás megint egy újabb szint. A villamosban az a nagyon jó, hogy úgy tudok utazni, mint mások: várok a megállóban, beszállok, aztán meg le, ha odaértem. A busznál ez korántsem így van. Egyrészt közlekednek még jelentős számban nem akadálymentes, lépcsős járművek. Figyelni kell, hogy mikor milyen busz jön. Másrészt a felszálláshoz elengedhetetlen az utazási szándékomnak a sofőrrel való egyértelmű közlése, nagyrészt integetés, kapálózás, hogy észrevegyen. És persze ekkor is előfordulhat, hogy ülnek már a kijelölt helyen. Ha az ember feljutott, akkor pedig jelezni kell az erre szolgáló gombbal, hogy mikor szeretne leszállni. Nagy türelmetlenségemben, a téli hidegben velem már előfordult, hogy bőszen integettem a megállóból a vezetőnek, hogy szeretnék felszállni, közben a járat nem is volt erre alkalmas. Szóval buszozni egyértelműen körülményesebb, mint villamosozni.

Alapvetően nagyon jó az irány, az alacsonypadlós buszjáratok száma az általam gyakran használt vonalakon talán már meg is haladta az állomány felét. Felújítás alatt van az újabb alacsonypadlós villamosok pályája és tavasszal -az ígéret szerint- már metrózni is lehet kerekesszékkel a megnyíló négyes vonalon. A következő bejegyzésben folytatom a témát, konkrét sztorikkal a 4 keréken tömegközlekedésről.

Soós Róbert

Kiskunhalasról másfél éve költöztem Budapestre egy olyan kisbusszal, amelyet kerekesszékes emberek szállítsára alakítottak át. Minden nagyon szép és jó volt, de megoldást kellett találni arra, hogy milyen módon fogok hazautazni. Erre azonban nem volt megbízható stratégiám.

A vonat látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis a Budapest-Kelebia nemzetközi vonal egyik fontos megállója Kiskunhalas, az ötlet tehát nem is tűnt annyira elvetemültnek. Mégiscsak egy nemzetközi vonalról van szó és egy kerekesszékes utas szállítása a kétezer-tízes évek Magyarországán csak nem megoldhatatlan probléma...

Azonban hamar megakadtam. Annak ellenére, hogy rutinos netező vagyok, elég keményen megizzasztott, amíg megtaláltam a mozgáskorlátozottak utazásáról szóló tájékoztatót a MÁV-Start honlapján. A mozgássérülteknek szóló információkat, ha hiszik, ha nem, az „Információk a nemzetközi utazásról” menüpont alatt lehetett megtalálni a következő szöveggel:
„A fogyatékos emberek hátrányainak enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása, illetve a társadalom szemléletmódjának megváltoztatása érdekében az Országgyűlés a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló, 1998. évi XXVI. Törvényt alkotta, amely 1999. január 1-től lépett hatályba.”
Aha.

A „Mozgáskorlátozott emelővel az alábbi állomásaink rendelkeznek” - és következett a lista. De a listában nem szerepelt Kiskunhalas. Mivel ettől én még nem lettem járóképes, ezért cselekdnem kellett: Ügyfélszolgálat, telefonszám kinéz, felhív:
-Sajnos az adott állomáson nincs kerekesszékes emelő.  
-Miért nincs?
-Csak a honlapon felsorolt állomásokon vehető igénybe emelőberendezés.
-És esetleg más módon, mondjuk speciális vonatkocsival nem megoldható a probléma?
-Nem, sajnos nem.

Akkor ez a kérdés eldőlt: közvetlen vonattal nem fogok hazajutni.

Nem maradt más lehetőség, mint leutazok vonattal a Nyugatiból Kiskunfélegyházára és oda elém jönnek a már említett kisbusszal. Viszonylag sikeresen abszolváltuk a mutatványt. A visszaút Pestre azonban már nem volt ilyen rózsás.

Busz Félegyházáig megoldva, de a vonatnál megakadt a lendület. Az egyik vasutas azt mondta hogy, bocs, nem csatoltak a szerelvényhez speciális kocsit, amellyel feltudnának emelni, ezért beraknak a biciklitárolóba. Amikor a kalauz jegyellenőrzéskor rámtalált a biciklik között, megkérdezte, miért nem a mozgássérülteknek kialakított kocsiban ülök, talán jobban szeretek itt?

Hát nem nevettünk együtt a könnyed irónián.

Amikor másodszor utaztam Pestre Kiskunfélegyházáról, akkor is meg akarták játszani velem, "jaj elfeljetettek speciális kocsit csatolni, de ott a biciklitároló" tréfát, de akkor már rutinosabb voltam, addig nem voltam hajlandó felszállni a biciklik közé, amíg végig nem nézték, hogy tényleg nincs speciális kocsi. Itt halkan megjegyezném: VOLT.

Kétszer utaztam így oda-vissza, de valami azt súgta, nem ez lesz az igazi megoldás. Ismét nekiveselkedtem a kiskunhalasi le- és felszállás problematikájának. Hívtam az ügyfélszolgálatot, ugyanazokat a válaszokat kaptam, de ezúttal nem hagytam magam lerázni. Addig mondtam szerencsétlen ügyfélszolgálatosnak, hogy ez milyen megengedhetetlen eljárás, és biztos kell megoldásnak lennie, amíg adott egy e-mailcímet, hogy próbálkozzam ott. Nem voltam ugyan nagyon meggyőzve, de megírtam a levelem a személyszállítási szakelőadó elérhetőségére és innentől nagyot fordult az ügyem.

Kiderült, hogy lám-lám, mozgáskorlátozottak is utazhatnak Budapestről direkt Kiskunhalasra. A MÁV végül úgy dönött ezen a Keleti és Kelebia közötti vonalon is fog olyan kocsit közlekedtetni, amelyen van önemelős szerkezet mozgássérült emberek számára, de csak hétköznapokon, és Kelebia felé csak reggel 8:05-kor, vissza pedig csak 17:25-kor. Hát ugyan erős megkötés ez, de mégsem olyan rossz, mint átfagyva dideregni a kerékpártárolóban.

És hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, mármint én és a MÁV, az hamar kiderült. Egyik alkalommal a Keletiben a kalauz megkérdezte tőlem, biztos el akarok-e utazni, mert nem találják az emelő-berendezés kulcsát, és ugyan itt Pesten fel tudnak tenni a vonatra a hagyományos emelővel, de abban már nem biztos, hogy Halason le tudnak-e szedni.

Gondoltam, egyszer élünk és felszálltam.

Szerencsére kulcs volt, de Halasig nem kis gyomorideget okozott, hogyan fognak leszedni a vonatról azok vasutasok, akiknek természetesen önhibájukon kívül elképzelésük sincs arról, hogyan kell egy mozgássérült embert mozgatni.

Aztán annak az esetnek is különös bája volt, amikor a kalauz tőlem kérdezte, nem emlékszem-e, merre kell fordítani az önemelő kapcsolóját, mert ők ugyan három éve voltak egy egynapos oktatáson, de azóta már rég elfelejtette az egészet. Én persze emlékeztem.

És hogy ezek után mit is gondolok?

Azt, hogy alapvetően utazni mégiscsak jó.

Soós Róbert